A nagyböjt időszaka mindenkinek mást jelent. Sokszor az ünnep csak az ajándékokról, hatalmas étkezésekről és sütés-főzésről emlékezetes.

De ha egy pillanatra lehunyom a szemem tisztán kirajzolódik két szempár. A nagyszüleim konyhájának illata lengi be a teret, és egy olyan érzés kerít hatalmába, amelyet ma már ritkán élünk át. Az érzés, hogy pont ott és akkor jó, ahol és ahogy vagyok. Velük. Egy olyan láthatatlan és megbonthatatlan egységben, amelyet manapság művészet megteremteni.

A múlt húsvétok szelleme elemi erővel éled újjá, és érteti meg velem, miről szól az ünnep: a hagyományról, a szokásokról, a tradícióról, amely maga a család. Ebben a családban a vallás és a hit a kapaszkodó, ami átsegít a mindennapok nehézségein. Várakozunk, és közben csendben megkeressük odabenn azt az apró lángot, amely akarva-akaratlanul mozgatja mindennapjainkat.

Mondhatjuk, hogy „én nem vagyok vallásos”, elkerülhetjük a szentmiséket, vagy tudomást sem veszünk a böjti időszakról. Mégis, ha el is fordítjuk a fejünket, a böjti szelek akkor is az arcunkhoz érnek, és éreztetik velünk, hogy elérkezett az éves lelki nagytakarítás ideje. A természet minden mozzanata jelez és ösztönöz arra, hogy változzunk, alakuljunk, megújuljunk, újjászülessünk.

A nagyböjt nem csupán lemondás, hanem a lélek és a mindennapok megújulásának ideje.

A döntés mindig a mi kezünkben van: élni, érezni, remélni, hinni vagy hagyni, hogy elvesszen mindaz, ami összeköt a gyökereinkkel.